9/23/2012

Autumn challenges


I am not a natural born happy and careless person, I am not the one who can just look at everything from a positive point of view. E.g. summer is over, autumn comes, but it is great because a t least I can start layering and I can buy cool booties…No, it doesn’t sound like me at all. I need time to adapt myself to new situations, new challenges. (like autumn) And let’s face it, this is not going to change (only the adaptation time will decrease) whatever I read or learn. It is just me and it would be a lie and self-denial to say that I’ve just changed a lot in this aspect ….

But I’ve changed a lot in another way:

It is typical of me to get slightly depressed all of a sudden without even knowing the reason behind it. It happens a couple of times every year, no matter where I am or what I do. I guess it is just a normal stress situation when everything is getting too much and you need to slow down a bit. That’s the point where I always started to over analyse myself and my life trying to point out the huge (non-existent) problems, and to find who is responsible for that  (99% it was always my bf who makes my life miserable; it was never me…)and I felt pity for myself…weeks-long .

That’s my old self.

Now that autumn is officially here, I have to face the cold temperatures (not that the summer in Berlin was so warm) and the long nights. And for me who is a major sun worshipper it is a real tragedy. + I’ve worked a lot and haven’t slept enough in the last couple of weeks or even months + I miss my Precious  who’s been on a kind of business trip for weeks + marathon training session is on its peak; my body is exhausted.

No wonder I’ve started to feel a bit down this week (after feeling amazing for months). It is normal, as I’ve mentioned above it happens to me every now and again, but I do feel that I’ve changed a lot recently. My reaction to my bad mood was not the way it used to be. I don’t think that there is anything wrong with my life in general. I don’t blame it on my bf (it is not his fault that he has to work, is it?), I don’t feel pity for myself because there is nothing majorly wrong with me.

It is just autumn, I am just tired, I just need a little me time (reading,relaxing, sauna, yoga, etc) and a little more quality time with my loved ones. My body needs some rest and even more vitamins. That’s all.  And maybe I even try to enjoy layering and start wearing my new booties J

Nem vagyok egy született pozitív személyiség, nem tudok mindenhez egy pillanat alatt pozitívan viszonyulni. Pl. itt az ősz, hideg van, sötét van, de nem baj, legalább jobban tudom kombinálni a ruhatáram különböző darabjait és hordhatom az új bokacsizmám… Nem, ez nem én vagyok.  Nekem időre van szükségem, hogy adaptálódjak az új, nem feltétlenül pozitív helyzetekhez, kihívásokhoz. (pl az ősz) És lássuk be, ez nem is nagyon fog változni (talán csak az adaptálódási idő fog csökkenni), bármit is olvasok vagy tanulok. Ilyen a karakterem, és hazugság és önámítás volna azt állítanom, hogy változtam ezen a téren.

De más téren viszont igenis változtam:

Néhány alkalommal évente előjön nálam egyfajta depresszív hangulat, hirtelen jön, és általában mindenféle konkrét ok nélkül. Az sem számít hol vagyok, mit csinálok, jönnek ezek a hullámvölgyek, és kész. Azt hiszem, ez egy normális stressz szituáció lehet, amikor minden egy kicsit sok lesz körülöttem, kevesebb az új élmény (vagy éppen túl sok, lés képtelen vagyok befogadni J), több az automatizmus, és bele kellene egy kicsit lazulni az életbe…Ezen a ponton a reakcióm általában az volt, hogy elkezdtem túlanalizálni az életemet, keresni azokat az óriási (általában nem létező) problémákat,amik ekkora depresszióba juttattak, keresni a felelősöket (ez az esetek 99%-ában a pasim volt, aki „megkeserítette” az életemet, és még csak véletlenül sem okoltam saját magamat),  és egyszerűen csak mesteri szinten sajnáltam magam.

Ez volt a régi énem.

Most hogy itt az ősz, és szembe kell néznem a hideggel (nem mintha a berlini nyár olyan forró lett volna), a hosszú éjszakákkal, és nekem mint nagy napimádónak, ez egy tragédiával ér fel + nagyon sokat dolgoztam és keveset aludtam az utóbbi hetekben vagy inkább hónapokban igazi pihenéssel töltött időszak nélkül + hiányzik a Drágaságom, aki hetek óta úton van egy munka miatt + a maraton felkészülésem éppen a legmegerőltetőbb szakaszába érkezett, és a testem egy kis pihenésért könyörög…

Nem csoda, hogy egy kicsit csökkent a pozitív hangulatom a héten (miután hónapokig tényleg nagyon jól voltam). Szinte törvényszerű, hogy jönnie kellett ennek a hullámvölgynek. Ez nem változik, ami viszont igen, ahogy kezelem a helyzetet. A reakcióm nem a szokásos önsajnálat és a külvilág okolása volt. Nem gondolom, hogy baj lenne az életemmel, a pasimat sem okol, hisz nem az ő hibája, hogy dolgoznia kell.

Egyszerűen csak ősz van, egyszerűen csak fáradt vagyok, a testem több pihenésre és még több vitaminra szorul, és szellemileg is szükségem van egy kis feltöltődésre; kevesebb számítógép mellett töltött idő és több alvás, relaxálás, olvasás, jógázás, szaunázás és minden, kikapcsol.  Több időt kell együtt töltenem az emberekkel, akik fontosak számomra. És még az is lehet, hogy hamarosan reggelenként élvezettel válogatom össze az őszi outfit rétegeit, és hordom az új bokacsizmámat J.

9/17/2012

35 km


I’ve just run 35 km. There is no need to mention that I am totally exhausted, right? I think I’ve just reached my physical limits of my body, which isn’t  very good news 3 weeks before my first marathon…I have no idea how I am gonna run another 7 km…but I still have 3 weeks to think it over and possibly look for some pieces of good advice from people who have accomplshed this magical 42 km already.

During this 3 h 46 min I only drank about 0,3 l water and had 2 packages of carbohydrate gel, which was really helpful giving me instantly loads of energy, but I should have probably had a lot more water and 1 more package of the carbstuff. (to defend myself, I have to tell you that I had a huge breakfast (porridge with banana and Apfelmuss) 2-3  hours before going to run and I also drank more than a liter - also isotonic drink with plenty of mineralsJ)

After 18 km my waist started aching, which has never happened before, and it still hurts quite bad. (not like an injury, but like a very high level of overexhaustion). But the real struggles came at around 28 km. My legs started to get very heavy, I couldn’t keed up my normal long distance tempo (around 9,3 km/h), I was actually running at a speed of an old lady during the last 5 km, and it is needless to say I was thirsty. I guess if I had more water on me I could have accomplished this last part much better. I had no power left what so ever… 

Thanks to Marina and Ben, my attention was totally distracted the whole time. For the first time in my life I didn’t listen to music but a Spanish learning podcast program: Notes in Spanish (http://www.notesinspanish.com/) more than 3 and a half hours long…I must have learned lots of Spanish without even realizing it. It is such a great way of learning. I will definitely write about that in another blog post.

As it is going to be my very first marathon ont he 7th October, I need the knowledge of the people with a lot more experience than I have. If anyone could give me a good advice for the next 3 weeks or for the race,  please do that!!


Lefutottam 35 km-t. Kb. 2 órával ezelőtt értem haza, de a testem még mindig teljesen padlón van. Erőtlen vagyok és le vagyok lassulva. Azt hiszem, ma elértem a fizikai tűrőképességem határait, ami persze nem a legjobb hír így 3 héttel az október 7-i maraton előtt. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy fogom lefutni még azt a maradék 7 km-t. Nagyon rá kell pihennem arra napra. Még van 3 hetem, hogy átgondoljam, utánaolvassak, utánakérdezzek nálam tapasztaltabb emberektől, hogy hogy is lehet csúcsformába kerülni egy bizonyos napra.

Elkövettem sajnos azt a hibát, hogy 3h 46 min hosszú futáshoz mindössze 0,3 l vizet és 2 csomag szénhidrát gélt vittem magammal….Okos döntés volt, ugye? (azért védelmemben elmondanám, hogy reggel 2-3 órával a futás előtt egy óriási banános apfelmussos zabpehely tálat reggeliztem, valamint megittam fél liter teát és fél liter izotóniás italt, így aztán az első 15 km-en egyáltalán nem volt szükségem energia és folyadék utánpótlásra, azután viszont annál inkább)

A 18. km volt a vízválasztó, amikor is elkezdett fájni a derekam, így azután a felsőtestemet egy kicsit előredöntve futottam tovább (valószínűleg egyébként is ez lenne a helyes tartás, mert így kevesebb teher nehezedik a derékrészre) Még mindig fáj a derekam, de egyáltalán ne úgy mint egy sérülés, hanem egyszerűen nagyon durván túlerőltettem. Az igazi szenvedés viszont 28 km után kezdődött, amikor is kezdtek elnehezedni a lábaim, a normál hosszú táv tempómat (kb. 9,3 km/h) egyáltalán ne tudtam már tartani; a további km-eket egy idős hölgy tempójában nyomtam végig, és a vizem is elfogyott. Azt hiszem a vízhiány is az egyik oka annak, hogy ennyire kikészített ez a futás fizikailag.

Hála Bennek és Marinának a http://www.notesinspanish.com/-ról, a figyelmemet mindvégig sikeresen eltereltem. Életemben először nem zenére futottam, hanem mindvégig spanyol nyelvtanuló podcast műsorokat hallgattam. Valószínűleg rengeteget tanultam anélkül hogy  észrevettem volna. Erről a nyelvtanulási módszerről még biztosan fogok írni a közeljövőben, mert tényleg annyira hatékony és szórakoztató.

Kérek mindenkit, hogy ha tud nekem adni valami tutitippet a következő 3 hétre vagy a nagy napra vonatkozóan, akkor mindenképp ossza meg velem!! Még ha számára triviálisnak tűnik is, lehet, hogy nekem nagy segítség. Köszönöm!

9/15/2012

27/32 Viva España


Soha nem voltak valódi súlyproblémáim. Álszentség lenne azt állítani, hogy az eddigi életemet a jojó effektus árnyékában töltöttem. Nem volt soha szükségem drasztikus fogyókúrákra, és nem is próbáltam ki minden lehetséges hollywoodi sztár diétáját.

Ennek ellenére - mint a nők 99%-a - sosem voltam elégedett az alakommal. Ki akar normál testalkatú lenni? A krízis ott kezdődött, amikor 9 éves korom körül Anyukám - természetesen mindenféle bántó szándék nélkül - megjegyezte, hogy nincs vékony lábam. Nem azt mondta, hogy vastag, csak hogy nem vékony. Szörnyű, hogy milyen korán bennünk van már a „dáma”… Nem hittem a fülemnek. Addig mindenhonnan csak azt hallottam, hogy milyen szép kis vékony kislány vagyok. Egyértelmű volt számomra (vajon ez már a média hatása??), hogy a vékony=szép, tehát ami nem vékony, az szép sem lehet. Mindenképpen akartam tenni valamit a dolog ellen. Elkezdtem „lábkarcsúsító” gyakorlatok után kutatni. A mélypont Kudlik Júlia: Ha az ember elmúlt annyi című gimnasztikai gyakorlatokat bemutató könyve voltJ (ez kb. 40+-os nőknek szól, akik meg akarják őrizni az alakjukat)

Természetesen nem találtam semmi használható gyakorlatot. A tudat, hogy vastag lábam van, végigkísér(tet)te az életemet. Ez nem azt jelenti, hogy nem hordtam rövidnadrágot, és iszonyú lelki problémákat okozott, de a lelkem mélyén zavart. Ahhoz azonban nem eléggé, hogy változtassak az életmódomon emiatt.

A változás nem is emiatt következett be.

Lassú folyamat volt, és így visszagondolva nem is értem, hogy miért tartott ilyen sokáig.

Soha nem táplálkoztam kifejezetten egészségtelenül, de nagyon sok édességet és felesleges cukrot tömtem magamba. Egy részt mivel alapvetően édesszájú vagyok, másrészt pedig mert rendszertelen életmódot folytattam 18 éves korom óta. Nagyon gyakran kellett útközben „bekapnom valamit”. A random pékséget és büfék pedig ugyebár nem a zöldségben és gyümölcsben gazdag alacsony zsírtartalmú ételekről híresek. Ahhoz pedig egyszerűen nem volta elég összeszedett és előrelátó, hogy előre elkészítsem az ételeket. Szerencsés alkatom van, így ennek ellenére soha nem híztam meg drasztikusan, de az a kis plusz mindig rajtam maradt.

Hasonló a sporttörténetem is. Soha nem éltem passzívan, de egy mozgásforma sem vált igazán rendszeressé az életemben. Ezért nem is hibáztatom a pasimat, amiért tavaly nyáron nem hitte el nekem, hogy a futás nem csak egy pár hetes hóbort, hanem tényleg komolyan gondolom. Azt hiszem az elején még én magam sem hittem el. Már pár hónap után kezdtem érezni, hogy valamiféle pozitív változás indult el az életemben. Nem csak a testemen éreztem, hogy ez jó,  hanem az életem minden területén:

-         -  elkezdtem jobban odafigyelni arra, hogy mit eszem
-          - erősödött a kitartásom
-          - az önsajnálat helyett („oh szegény külföldi lány milyen hátrányos helyzetben van itt a nagy Berlinben”) elkezdtem valóban a lehetőségeket keresni.
-         -  a nyelvre nem akadályként tekintettem, hanem kihívásként; egyre bátrabban kezdtem beszélni németül. (korábban úgy gondoltam, hogy a németek számára unalmas vagyok, mert lassan és hibásan beszélek)
-          - tudatosabban kezdtem az életemet tervezni és irányítani.

Az utóbbi 1 - 1,5 év életem egyik legeffektívebb és sikeresebb éve volt. Lefutottam egy félmaratont, anyagilag függetlenné váltam egy idegen országban, életemben először állandó munkám van (2 évig csak vágytam rá, hogy ennél a cégnél dolgozhassak J), a kapcsolatomat is megerősítette a személyes fejlődésem (már nem gondolom azt, hogy a boldogságot egy másik embertől kell várni...) és sokkal jobban érzem magam a bőrömben fizikailag (szálkásabb vagyok, és nem voltam beteg nem is emlékszem mióta),
ÉS
az utóbbi egy hét során 2 álmom teljesült/váltottam valóra:

- Beiratkoztam egy spanyol tanfolyamra!!!yeahhhh!!! (min. 2 éve terveztem már)

- vettem egy 27-es farmert, ami a legkevésbé sem túl szűk:-D (mivel nem fogyókúráztam, a fogyás egyszerűen az életmódváltásomnak tudható be, és a legkisebb megerőltetésembe sem került)
Bár a lábam még mindig nem vékony, büszke vagyok rá! Most már nem úgy gondolok rá, hogy vastag, hanem hogy izmosan formás.

 Ezzel a poszttal nem azt akarom üzenni, hogy mindenkinek el kellene kezdenie futni,  hiszen ugyanaz a recept nem mindenkinél válik be. Azt gondolom, hogy a kulcs itt maga az aktivitás, és a kitartás. 
Nem könnyű a kezdet, de aztán a dolgok szinte automatikusan következnek egymásból. Észre sem veszed, és új emberré válsz! 

9/06/2012

10 km race


Imádom a futóversenyeket. Egy kis túlzással - sőt talán nem is olyan kicsivel - azért kezdtem el futni, mert tavaly tavasszal dolgoztam a berlini félmaratonon.  Annyira tetszett a hangulat és annyira lenyűgözött a látvány, ahogy emberek kihozzák magukból a maximumot, és a boldog arcok a célnál, a közönség lelkes bíztatása…Amikor aztán ősszel a berlini maratonon is dolgoztam, már tudtam, hogy a következő évben félmaratont fogok futni. Még nem jelentkeztem, de már hetente 2-3-szor jártam futni. Észre sem vettem, és a kezdeti lelkesedésből pár hónap alatt konkrét tervek lettek, és ezek a tervek (edzés, táplálkozás optimalizálása, test átalakulása), majd azok teljesítése egyre több önbizalmat adtak.

Még  4 hetem van a nagy megmérettetésig. Múlt vasárnap ahelyett hogy futottam volna ismét egy nagyon hosszú távot, úgy döntöttem, hogy megnézem, hogy a sebességem mennyit fejlődött, ugyanis kitartásban sokkal jobb vagyok mint sebesség terén ha 1 km-nél hosszabb a táv J Ezért beneveztem egy kisebb futóversenyre 10 km-es távon : Friedrichsfelder Gartenlauf (http://www.datahype.de/gartenlauf/index.php?option=com_content&view=article&id=55:ausschreibung-20-fgl&catid=39:ausschreibung&Itemid=62)

Már a nevéből is érződik, hogy nem egy ezreket megmozgató rendezvényről van szó. Amikor odaértem, úgy éreztem magam, mint kb. május 1-jén a Margitszigeten. Mindenki családostul, barátnőstül jött, mindenki kedves volt, közvetlen, ment a grillezés, stb.  Az volt az érzésem, hogy ide csak én érkeztem egyedül; még az is probléma volt, hogy hova pakoljam le a táskám, így végül egy szervező tette be valami biztos helyre.
Szóval a 2 km-es gyerekfutam és a 6 km-es rövidebb táv után, 10:30-kor (2 óra várakozás után) rajthoz állhattam végre. Ahhoz képest, hogy úgy érkeztem, hogy az egyetlen célom az, hogy 1 órán belül akarom teljesíteni a távot, a rajtnál már versenyhangulatban voltam. Ki akartam hozni magamból a maximumot, és nem a mezőny végén kullogni. (Ezért is kell néha versenyezni, mert egy sima edzés ezt nem hozza ki az emberből, legalábbis belőlem biztosan nem)

Nagyon nehéz volt. Rá kellett jönnöm arra, amit már eddig is sejtettem, hogy 10 km nem az én távom. Túl hosszú ahhoz, hogy a rövidtávú gyorsaságom kiütközzön, és túl rövid ahhoz, hogy a kitartásom diadalmaskodjon.  Pont az a középtáv, ami nekem nem fekszik. Mindent beleadtam, olyannyira, hogy 2000 m után én voltam a női mezőny élén. (Mivel a férfiakkal együtt futottunk, ez az előny egyáltalán nem volt számomra nyilvánvaló) Aztán 2 km után úgy éreztem, hogy akár meg is állhatok, mert nem tudok még 8 km-t ilyen vagy hasonló tempóban teljesíteni. Persze nem álltam meg, csak kicsit lelassultam, ittam pár korty vizet, hogy ne gyengüljek le teljesen, és próbálta egy tartható tempóra beállítani magam. (ez is egy gyenge pontom, tartani a tempót) Szép lassan be is ért egy-két nő, és le is hagyott, de azért figyeltem rá, hogy nem engedjek túl sokat magam elé :-). Végül (33 közül) 5. nőként értem célba 53:11-es idővel, amivel messze felülmúltam a tervet. Iszonyatosan kikészített fizikailag, még egy enyhe hányingerem is volt, de nagyon büszke voltam magamra, és végülis ez a legfontosabb.

Összességében nagyon örülök neki, hogy részt vettem ezen a versenyen, mert nagyon szép pillanatoknak és nagy emberi teljesítményeknek voltam tanúja, és magamról is meg tudtam egy-két dolgot, amit egy sima edzés soha nem tudna megmutatni.